Szívtelen anya

Ma éppen anyák napja van.

Legtöbbjüket dicsérni kell, hálával illetni, csókot lehelni megfáradt kezére, mert életet adott, önmagát sosem kímélve tanított, védelmezett, felnevelt.

De vannak sajnos negatív példák is. Vannak olyanok akik ugyan életet adtak, de a szeretet, a törődés, a gondoskodás kimaradt a lélek-készletükből.

Saját ismeretségi körömben személyesen tapasztaltam meg azt a keserűséget, bánatot, amit egy ilyen asszony okoz gyermekének.

Még az ötvenes évek táján Katalin életet adott egy kisfiúnak, akit Ferencnek nevezett el . Ez a kicsiny fiúcska foglalta el a szívében az összes helyet, ami csak volt. Így aztán a néhány évvel később érkező kislánynak már ebben a szívben nem maradt helye, pedig neki a saját nevét adta viselésül.

A kis Katalinnak naponta el kellett viselnie az "édes-mostoha" ridegségét.

Folyamatosan éreztette vele, hogy ugyan te minek jöttél, csak nyűg vagy a nyakamon. Hallotta sokszor, okkal, vagy ok nélkül is.

De, ezt érezte akkor is, ha asztalhoz ültek. A legjobb falatok az asztalról  Ferike tányérjára kerültek, míg a kis Kata, éppen csak kapott valamicskét. Nesze egyél felszólítás kíséretében. Ha vásárolni mentek, mert éppen ruhatáruk szorult kiegészítésre, a fiúnak mindig lehetősége volt választani, még akkor is, ha a kislánynak, nem maradt pénz a vásárlásra. Neki az ünneplője a szomszédék kislánya által levetett ruha volt.

Az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy az apa italozó életmódja miatt, és az anya lustasága, munkakerülése miatt, nagyon szerényen éltek. Sokszor az asztalra sem került elegendő étel. Abból is a fiúcskának jutott a jobb, és nagyobb falat, a kislánynak pedig a kevesebb, a  kevésbé ízletes.

Bezzeg az apának jutott mindig borra, akár hitelre is ihatott a bolt melletti talponállóban.

Így múltak az évek, amíg a kisfiú iskolás nem lett.

A tanárok felfigyeltek a gyermek alultápláltságára, hiányos, kopott ruházatára, a tanuláshoz szükséges eszközök hiányos voltára. Egyik alkalommal, amikor már többször írtak az ellenőrzőbe, hogy a tisztelt szülő fáradjon be az iskolába, és ennek ellenére nem történt semmi, az egyik tanácsi dolgozó, és a védőnő látogatóba ment a családhoz. Amit akkor, ott láttak elegendő volt ahhoz, hogy a gyermekek, Ferenc, és a kis Katalin gyermekotthonba kerüljenek.

A házban kaotikus helyzet uralkodott, fűtetlen lakásban, szanaszét, mosatlan edény, szennyes ruhák halmaza. A ház egyetlen fűtőeszközén, egy lyukas, füstölgő sparhelten valamiféle levesnek titulált lé forrdogált. Ez volt az aznapi menü.

Az apa a szobában horkolt, a szokásos napi részegségét pihente ki éppen, az asszony pedig először mentegetőzve széttárta a karját, mondván, ő nem tehet semmiről. De, miután a fejére olvasták a látottak alapján az elmaradt tenni valóit, és megkérdezték, hol dolgozik, csak a kezét tördelte. Ő nem tehet semmiről sem. Nem ő a szegénységük oka, hanem a férje. Amikor a hivatali dolgozó szemére vetette, hogy ha talán dolgozott volna mégsem lennének most ebben a helyzetben.

Közölték az asszonnyal, hogy szedje össze a gyerekek ruháit, és most azonnal elviszik őket tőlük.

Az anya jajveszékelt, csak a fiamat ne, vigyék a lányt, az nem kell úgysem senkinek! Csak a fiút hagyják meg!

A hivataliakkal nem lehetett alkudozni! Ha szép szerével nem engedi, akkor rendőrökkel jönnek vissza a gyerekekért.

A két megszeppent gyerek szólni sem mert. Az egyikük kilenc éves volt ekkor, a másikuk éppen csak három.

Ugyan a kicsi lány még nem fogta fel teljesen mi történik most, de érezte, hogy az anyja őt eltaszította, csak a fiúért harcolt a maga módján.

Ez az esemény megpecsételte anya és lánya kapcsolatát.

Talán már másodikos forma lehetett a kis Kata amikor kiadta őt az intézet. Hazakerült, az ismeretlen  környezetbe, az idegennek érzett szüleihez. 

Amikor a gyermekotthon kocsija megállt a házuk előtt, a testvére már ott volt, az anyja, és az apja jött őt "átvenni". 

A néhány év alatt szinte semmi nem változott, talán csak annyi, hogy voltak a szekrényben gyermekruhák, és ki tudja talán a mai nap tiszteletére össze lett rámolva a kis házban.

Szóval, viszonylagos rend volt.

Ide tért haza a kicsi lány, vegyes érzelmekkel ment be a házba a szülei után.

Beíratták őt másnap a helyi iskolába, és keserves hat év után amikor befejezte az iskolát elmenekült a szülői házból.

A menekülésének oka az volt, hogy folyamatosan éreztette vele az anyja, hogy neki csak egyetlen gyermeke van, a fia, és van egy lánya, akit bajnak küldött az ég. Történt egyik alkalommal, hogy a Dulás nevű szórakozó helyen, mivel az anyának már nem volt pénze italra, felajánlotta a leányát egy-két felesért egy öregedő kéjencnek, ha ő maga nem lenne elég jó a számára. Kati ekkor volt tizenkét esztendős. A vén kéjenc azt mondta az asszonynak, hogy a lány kell, de nem csak most, hanem adja  el neki. Amíg az áron alkudoztak a kislány megszökött a csehóból. Otthon elmondta az apjának mi történt, aki akkor épp józan volt, és amikor az anyja három nap múlva hazakászálódott, volt ám ne mulass!

Ekkor határozta el a kis Kati, hogy amint képes lesz munkát vállalni, elhagyja a szívtelen anya  házát.

Akkor fogalmazódott meg benne, az  a gondolat, és érzés, hogy ha Isten őt megáldja gyermekekkel, ő nem tesz különbséget közöttük! Eldöntötte, hogy bármit is hoz a sors, akár szegénységet, akár gazdagságot, ő minden körülmények között foggal-körömmel fogja védelmezni az övéit.

Úgy is lett! Ő lett három gyönyörű gyermekének jóságos, szerető édesanyja, akinek minden rossz gondolatánál, eszébe jutottak azok a szenvedések, amit neki kellett elszenvednie gyermekként a szülőanyjától. Amikor pofonra lendült a keze, a szörnyű emlékek simogatássá szelídítették a lendületet!

Ez volt Kata története, aki ma már boldog anya, és nagymama.

Megjegyzés:

"HarmoNet írók a nőkért - 2019" <www.harmonet.hu/irokanokert >